Aki azt válaszolja a kérdésre, hogy színtelen, annak elméletben igaza van, de gyakorlatilag nagyon messze jár az igazságtól. Több mint fél tucat különböző színű változatát különböztetjük meg az ismert univerzumot legnagyobb mennyiségben alkotó elemnek!
Akkor a legkönnyebb megérteni a hidrogénes szivárvány színeit, ha nem energiahordozóként gondolunk az egyes rendszámú elemre, hanem inkább energiatárolóként. Ugyanis valamilyen energiát mindenképpen muszáj belefektetni a gyártásába, tárolásába, esetleges szállításába, mielőtt felhasználnánk azt. Ezek alapján akkor, amikor például egy üzemanyagcellában vagy belső égésű motorban oxigénnel reakcióba léptetjük, akkor már réges-régen eldőlt, hogy milyen szénlábnyommal tehetjük mindezt. Ennek szemléltetésére a születési helyükre utaló különböző színeket pecsételnek a hidrogének anyakönyvébe.
Fekete, barna, szürke
Nem véletlenül fekete a feketekőszén és barna a barnakőszén elgázosításával nyert hidrogén jelölése. Egyértelműen ezek a leginkább környezetszennyező módjai a hidrogéngyártásnak, sajnos a globális termelés legalább 20 százalékát ezek alkotják. Jelenleg az összes termelés közel felében földgázból gőzreformálással állítjuk elő a hidrogént. Népszerűségének oka egyszerű, a metánból készített szürke hidrogén az egyik legolcsóbb. Vagyis fekete, barna és szürke a jelenleg előállított hidrogén döntő többsége, mindhárom eljáráshoz igen nagy hőmérséklet és víz szükséges. Mivel a szén végső soron minden esetben oxigénnel lép reakcióba, rendkívül sok szén-dioxid keletkezik ezek során.
Kék és türkiz
Amennyiben a szürke eljárásban keletkező szén-dioxidot nem hagyják a kéményen át a levegőbe távozni, hanem megkötik, akkor kék hidrogén születik. Ez egy fokkal jobb megoldás, ám a szürkéhez hasonlóan ez is jár metánkibocsátással, ami igen erős üvegházhatású gáz. Ráadásul a szén-dioxid-leválasztás és -tárolás során egyelőre nem tudjuk elkapni az összes keletkező gázt, valamint a megkötés, tárolás is szén-dioxid-kibocsátással jár. A kibocsátás megelőzését célozza a földgázból pirolízissel, azaz hőbontással előállított türkizszínű hidrogén is. Ez egy fiatalabb módszer, amelyben a szén-dioxidot eleve megkötik a folyamat során keletkező szénben.
Zöld, esetleg sárga
A megújuló energiával előállított hidrogén színe zöld, ez a legdrágább módszer. Ennek egyik tényezője, hogy az energiaforrások elérhetősége általában hullámzó – éjszaka nem termel a napelem, szélcsendben nem forognak a turbina lapátjai. Jellemző zöld eljárás a víz elektrolízise, ami során zölden termelt elektromos árammal bontják fel a vízmolekulák kötéseit, hogy felszabaduljon a hidrogén. Egyes besorolásokban a napenergiával végzett vízbontást nem zöld, hanem sárga színnel jelölik. Már megjelentek a biogázból dolgozó megoldások is, amelyek a legtöbbször zöldnek titulálják magukat. Természetesen ez csak akkor fedi a valóságot, ha nemcsak a bemeneti alapanyag zöld, hanem az eljárás során is megújuló energiát használnak.
Rózsaszín, fehér
A rózsaszín hidrogén esetében a vízbontáshoz atomenergiát használnak, bonyolítja a képet, hogy ezt a módszert néha lila vagy vörös jelzővel illetik. Ez az előállítás tekintetében tisztának tekinthető, ám az atomenergia nem mindenhol népszerű az elhasznált fűtőanyagok végső nyugvóhelyének kérdése miatt. És végül, de nem utolsósorban fehér a természetben előforduló hidrogén színe. Ezt földalatti lelőhelyekről repesztéssel kellene kitermelni, ám még csak most kezdjük felmérni ennek a lehetőségeit.
Szembenézünk a valósággal
Akad még egy problémás kérdés: a hidrogéntermeléshez szükséges édesvíz. Ez a világ több pontján már most rendkívül véges természeti kincsnek számít. Egyrészről megjegyzendő, hogy a fosszilis energiahordozók feldolgozása, energiatermelésük jelenleg is több vizet használ, mint amit a hidrogéntermelés szükségleteként prognosztizálnak. Másrészről pedig laboratóriumi méretben már léteznek közvetlenül sós vízből dolgozó elektrolizálók. Ez egy rendkívül intenzíven kutatott terület, a következő években biztosan jelentős előrelépések születnek majd itt is.
Egyértelműen a hidrogén energiatárolóként való felhasználását célzó út elején járunk még csak. Például két év múlva áll üzembe Európa legnagyobb zöld elektrolizálója, a hollandiai beruházásban napi hatvan tonna zöld hidrogént állítanak majd elő szélenergiával. Bár ez alapvetően a Shell finomítóját szolgálja majd ki, ha teherautókat töltenénk vele, akkor évente nagyjából kétezret táplálhatna csupán. Ezért a gyártóknak, az energiaszolgáltatóknak, a háttériparnak és a politikának együtt kell megoldania, hogy megszülethessen a megfelelő termelő és kiszolgáló infrastruktúra. Azt, hogy a hidrogénhez hasonlóan átlátszó legyen az is, hogy valójában mit tankolunk a tartályba.
