Európában az elpusztíthatatlanság, robusztusság, igénytelenség és egy letűnt világhatalom szimbóluma az UAZ. Amerikában azonban 1994-ig legfeljebb kémfilmekből ismerték, ekkor viszont felcsillant a remény, hogy ez örökre megváltozhat.
Közel fél évszázadot követően végre fellélegezhetett a világ a hidegháború nyomasztó terhe alól. A kilencvenes évek első felében szó szerint semmi sem tűnt lehetetlennek. Ifjabb William Andersont is magával ragadta ez az optimizmus. A virginiai üzletemberre akkora hatást gyakoroltak az apokalipszisre is felkészített, posztszovjet járművek, hogy 1993-ban UAZ of America néven közös vállalkozást alapított Uljanovszk nevezetes autógyárával. Az sem tántorította el, hogy a saját hazájában szeretettel Buhánkának (vekni kenyér) és ebihalnak becézett, az ötvenes évek technikai színvonalát képviselő UAZ 452 típusnak a konstrukciójához Brezsnyev regnálása óta nem nyúltak érdemben. Annyira komolyan vette a rusztikus „Ooohaahhzz” piaci bevezetését, hogy 1994. április 2-án, a New York-i autókiállításon mutatta be a nagyérdeműnek. És ez nem áprilisi tréfa! A platós UAZ 3303 indulóárát kerek 10 ezer, az UAZ 31512 terepjáróét pedig 12 ezer amerikai dollárra értékelte. Aprópénz egy kiváló terepjáró képességgel rendelkező, a legzordabb éghajlattal is dacoló, még 72 oktános benzinnel is vígan pöfögő, valódi legendáért. Jól jellemzi a vezetési élményét, hogy a strapabíró járművekhez szokott újvilágiak is úgy érezték, mintha egy T–34 harckocsival vonulnának Kurszk irányába. A párhuzam nem véletlen, hiszen úgy tervezték, hogy teljes terheléssel is lépést tudjon tartani a szovjet tankokkal.
A MotorWeek legendás műsorvezetője, John Davis és csapata még az eredeti, négyhengeres, 2,4 literes, 91 lóerős ZMZ-motorral (igen, a Volga is hasonlóval szárnyalt) tesztelte a masinákat. Később a számos extrafelszerelés mellett a 3,8 literes, V6-os, 161 lóerős Buick, illetve a Chevrolet Blazer terepjáróban is bevált 4,3 literes, V6-os, 165 lóerős General Motors erőforrásokkal kívánták bővíteni a motorválasztékot. Oroszországot mindegyik UAZ zöld vagy homokszínben hagyta el, a vidámabb árnyalatok és krómozott felületek már a tengerentúlon kerültek rájuk. Errefelé hozzászokhattunk, hogy az orosz szerszámkészletek nagyvonalúan felszereltek. Azonban az Egyesült Államokban 1994-ben kicsit értetlenkedve fogadták a tartozékok között a kézi pumpát, valamint az indítókart, ismertebb nevén kurblit.
Az UAZ of America csapatának évente 50 ezer UAZ eladása lebegett a – minden bizonnyal gabonapárlattól elhomályosult – szeme előtt. Negyedszázaddal később a múlt homályába vesznek a számok. Nem lehet tudni, végül mennyi UAZ szállt amerikai partra, azonban legfeljebb pár száznak sikerülhetett ez a mutatvány. Ha azt gondolod, hogy ez bizarr, akkor gondolj bele milyen elmeállapotban lehettek román szomszédaink, amikor 2005-ben az Aro 244 csöppet felpofozott példányaival próbálkoztak a tengerentúlon. Ez azonban már egy másik történet.
