Homokvihar – új veszélyforrás az útjainkon. Elméletileg eddig is tudtuk, hogy van ilyen, de most már azt is megtapasztaltuk, hogy milyen brutális ez valójában. Meg azt is, hogy mennyire nem vagyunk felkészülve erre! A kérdés csak az, hogy tanulunk-e belőle?
Szerintem nincs ember ebben az országban, aki ne hallott volna a hazai utakon eddig sohasem tapasztalt méretű tömegbalesetről. Korábban egyszerre 41 gépjárművet nem érintett egyetlen eseménysor sem. Összesen 39 személy sérült meg és egy ember sajnos meghalt. Felismerhetetlenségig roncsolódott, kiégett járművek fényképei, videói irányították a figyelmet arra, hogy mennyire veszélyes üzem a közúti közlekedés. Szokás szerint sokan megszólaltak, egészen elképesztő vélemények is nyilvánosságot kaptak. Leginkább csak sima szenzációhajhászás sejlett fel a szavak és képek mögött. Hallottam „román kamionosozást”, szidták a közútkezelőt, a mezőgazdaságot, az időjárást, meg a vezetés közbeni mindenféle figyelmet elvonó tevékenységet művelő sofőröket. Egy jogász szakértőtől azt is tudjuk, hogy akár nyolc év börtönt is kaphat a „főbűnös”. Hogy ő ki lehet, azt szerintem sohasem fogjuk megtudni és megítélésem szerint nem is annyira érdekes. Majd a biztosítók valahogy lejátsszák a meccset… Nagyon kevés olyan elemzést olvastam, láttam, amelyek a jobbítás szándékával megfogalmaznak általános következtetéseket. Azokat, amelyek elrugaszkodnak a konkrét balesettől, hogy itt bizony általános közlekedési szokásaink, a közlekedési szabályokhoz való felületes viszonyunk a főbűnös.
Változtattunk bármit szokásainkon a baleset hatására? Ezt a kérdést magamnak is felteszem, és ha őszintén válaszolok, akkor egyszerűen nemet kell mondanom. Minden megy tovább, a hangok elcsendesedtek, a média naponta ad híreket újabb szörnyűségekről, s biztosan jön majd a következő közfeltűnést keltő tömegbaleset is. Csak nehogy én legyek a részese!
Védekezhetünk, hogy sok tényező volt, s a balesetek sajátossága, hogy azok éppen egy időben, egy helyen voltak jelen. Ráadásul ezek mindegyike külön-külön megér egy okot, hogy felmentsük magunkat. Lokális, átláthatatlan porfelhő, szokatlan erejű szél, mezőgazdasági munka kiszáradt talajon. Az utat üzemeltető esetleges hibái – a veszélyjelzés, sebességkorlátozás, útlezárás késedelme, elmaradása. A ködlámpák, esetleg vészvillogók használatának elmulasztása. A teherautók automatikus vészfékező rendszereinek kiiktatása. Soroljam még?
Pedig nincs mentség, nyakig benne van minden járművezető, vagy legalábbis sokan, hogy ez így alakult. Megítélésem szerint alapvetően a sebességválasztással volt a baj, a gyorshajtással, pontosabban a relatív gyorshajtással. Friss hazai statisztikai adat, hogy 2022-ben a személyi sérüléses balesetek majd egyharmada mögött ott volt ez a tényező elsődleges vagy másodlagos okként.
Két megoldás van. A gyors közlekedésjogi beavatkozás, sebességkorlátozásokkal a kritikus helyeken, de az általánosan megengedett sebességek csökkentésének is napirendre kell kerülnie. Tudom, hogy sok az ellenérv, meg nagy az ellenállás, népszerűtlen egy ilyen törvény. De nézzük meg például a skandináv országok példáját, ahol tizedannyi az egymillió lakosra jutó haláleset. És nem csak a megengedett sebességnek köszönhető ez, hanem az ahhoz való viszonynak is. Időnként még én is úgy gondolkodom, hogy ha ennyi a megengedett, akkor mennyivel mehetek gyorsabban büntetés nélkül. Nem lesz ez jó így! Addig lassítsunk, amíg nem késő!
Írásunk az ORFK-OBB együttműködésével készült: Országos Balesetmegelőzési Bizottság
