Érdekes evolúciós utat járt be a Mercedes-Benz Vito az elmúlt közel húsz évben. Az első generáció 1996-ban elsőkerékhajtással mutatkozott be, ami akkor még igazán különlegességnek számított a csillagos márkától, majd 2003-ban a második nemzedék már hátul hajtott – vagy összkerékhajtás rendelése esetén mindenhol. Mindkét koncepciónak éppúgy megvannak a maga előnyei, mint hátrányai, így sokat lehet azon vitatkozni, hogy melyik az ideális. Valójában bizonyos helyzetekben az egyik, míg más szituációkban a másik. Nos, a magazinunk tavaly októberi számában részletesen bemutatott harmadik generáció esetében a Mercedes-Benznél úgy döntöttek, hogy többé nem zárják el ügyfeleiket egyik hajtási formától sem, ki-ki választhat kedve szerint. A saját fejlesztésű, 2,15 literes dízelmotorhoz hátsó- vagy összkerékhajtás társul, míg a márka új szövetségesétől, a Renault-tól származó, 1,6 literes dízel erőforrás az első kerekeket hajtja. Ez éppúgy egyedülálló lehetőség a kategóriában, mint a háromféle karosszériahossz, igaz, magasított tetővel nem gyártják a típust. Mindehhez négyféle össztömegváltozat társul. Mi a közepes hosszúságú, 1,6 literes, 114 lóerős motorral felszerelt, elsőkerékhajtású, 2,8 tonna össztömegű modellt teszteltük.
Legfőbb riválisával, a Volkswagen Transporterrel ellentétben a Vito nem csupán ráncfelvarráson esett át, hanem teljesen új fejlesztésű típusról van szó. Ez egyértelműen látszik is a megjelenésén, nem csoda, hogy tesztünk során sokan kíváncsian érdeklődtek az autó felől. Elegáns formája egyben áramvonalas is, légellenállási együtthatója csupán 0,32, míg a jármű orra 140 milliméterrel megnyúlt az elődhöz képest a gyalogosvédő kialakítás miatt. Az új Vito intelligens, LED-es világítórendszerrel is kérhető, amely szintén egyedülálló ebben a járműkategóriában, sajnos tesztautónk nem ezt kapta, így nem tudtuk kipróbálni.
Mercedes-Benz Vito 111 CDI L2H1
Vegyes érzések
Még be sem ültünk a járműbe, és máris egy további különlegességgel találkoztunk. A fülke bármelyik ajtajának kinyitásakor azonnal erősen fújni kezdett a szellőzőventilátor, akkor is, ha ennek tekerőkapcsolóját korábban nulla állásban hagytuk, és csak az indítókulcs elfordításakor állt le a befújás. A nyári hőségben akár jól is eshet ez az „üdvözlőhuzat”, de mi inkább zavarónak találtuk, és a fedélzeti számítógép menüjében sem tudtuk kiiktatni.
A belsőtérben a szálcsiszolt alumínium ablakemelő-gombokat leszámítva az anyagok tapintásán, minőségén nem érződött, hogy a csillagos márka termékében ülünk, szövetkárpit is csak az ülésekre jutott, az sem az igényesebb fajtából, az ablakvonal alatt pedig minden fekete, illetve sötétszürke. Elvégre a Vito is éppúgy nagy igénybevétellel járó mindennapos munkavégzésre termett, mint kategóriatársai. Éppen ezért viszont nem kellett volna lespórolni a tetőkapaszkodót legalább az utas oldalán, és tetőpolc sem szerepel az opciós listán, igaz, a viszonylag magas padló- és ülésszint miatt nem is jutna hely ennek. A tesztjármű specifikálásakor pedig a motoros tükörállítást nem kellett volna lespórolni, mivel így belülről még egy karral sem állíthattuk a külső visszapillantókat, amelyek nem foglaltak magukban nagy látószögű panorámatükröt. Így párhuzamos parkoláskor nem láttuk a hátsó kerekeket, tolatáskor pedig nehéz volt érzékelni a jármű végét a tükrökben. Ez a márka presztízséhez és a kor színvonalához egyaránt méltatlan! Előrefelé pedig a vaskos A-oszlopok rontották a kilátást, feláldozva egy cseppnyit az aktív biztonságból a kimagasló passzív biztonság érdekében, amelyet az Euro NCAP az új, szigorított értékelési rendszerében öt csillaggal minősített a V-osztály vizsgálatakor.
A tárolóhelyek tekintetében is sok a de. Dicséretes, hogy a műszerfal tetejére három nagy rekesz került, a középsőben még A4-es iratok is elférnek, de mindegyik fedetlen, így egyrészt zavaróan tükröződnek a szélvédőben, másrészt kirakatban vannak az itt elhelyezett holmik. A dupla DIN méretű audiorendszer a kisebb kijelzőjű kivitelt képviselte, így még ebben is kialakítottak egy tárolót. A középkonzol két oldalán is egy-egy mélyedés állt rendelkezésre, a bal oldaliban AUX-IN- és USB-csatlakozóval kiegészítve. A középkonzol legalján pedig egy jól kihasználható, mély rekesz kínálkozott 12 voltos csatlakozóval, amelyben még az A5-ös menetlevél is elfért. Az átlagosnál kisebb kesztyűtartót viszont szinte teljesen kitöltötte a jármű saját dokumentációja, így a műszerfal egyetlen fedett, zárható tárolóhelyével aligha lesz kisegítve a személyzet. A félliteres italos palackokat stabilan tartották a műszerfal tetején kétoldalt kialakított mélyedések, a másfél literesek pedig a tágas ajtózsebekben jól elfértek.
Az audiorendszer ránézésre egyszerűnek tűnik, ám mindent tud, ami ma elvárható, SD-kártyanyílástól az USB-csatlakozón át a Bluetooth-os telefontársításig, ami a telefonkönyv és a híváslista átvitelét is magában foglalja. Így nagyon kényelmesen és biztonságosan telefonálhatunk vezetés közben
Hagyomány és haladás
Habár a tesztjárműbe az alapkivitelű ülések kerültek, kartámasz, állítható deréktámasz és fűtés nélkül, ezek is kiváló tartást, illetve több órán keresztül is kiváló kényelmet nyújtottak. A fülke térkínálatára sem lehet panasz, a válaszfal az előző generációénál is jóval mélyebben betüremkedik a raktérbe, így még hátrébb tolható az ülés, illetve a támla. A már-már ideális vezetési testhelyzet megtalálását segítette a meredek szögben álló és minden irányban az átlagosnál nagyobb tartományban állítható kormánykerék is. A háromküllős, kis kerek légzsákfedelű volán egyébként kifejezetten sportos hangulatú, de éppen ez a praktikusság rovására megy. Ugyanis egy kicsi sík felületet sem kínál a menetokmányok és egyéb dokumentumok kitöltéséhez, miközben lehajtható asztalka vagy írólap sincs a fülkében. Márpedig nagy hiányosság egy kisáruszállító esetében, ha nincs min elvégezni a papírmunkát!
Igen dekoratív, prémiumautós hatású a kormánykerék, de dokumentumok kitöltéséhez támfelületnek alkalmatlan
A kezelőelemek ergonómiáját sem találtuk makulátlannak. A sebességtartó automatikát vezérlő kisméretű, bal alsó bajuszkart takarja a kormánykerék, így meg kell szokni, tanulni a kezelését annak, aki nem tősgyökeres „mercis”. Sokkal praktikusabb lenne a kormánykerékről kezelni, mint például a Ford Transit Custom esetében. A csillagos márkánál hagyományos, lábpedálos mechanikus rögzítőfék sem egy főnyeremény, ennél még az ülés bal oldalán elhelyezett rögzítőfékkar is jobb megoldás lenne.
Ugyanakkor a kormánykerék bal küllőjének hat gombjával könnyedén kezelhettük a fedélzeti számítógép bőséges, logikus menüjét az elegáns krómkeretes műszerpanel nagyméretű, grafikus, monokróm kijelzőjén. A magyarul nem tudó menürendszerben egyszerre is sok információt megjeleníthettünk, például az összes menetadatot, akár az indulástól, akár az utolsó nullázástól számítva. A pillanatnyi fogyasztást jelző grafikus sávról nehéz volt leolvasni a pontos értéket, de nagyságrendileg jól érzékeltette az aktuális étvágyat. A személyes beállítások között pedig ebben a viszonylag gyengén felextrázott tesztautóban is olyanok szerepeltek, mint a környezetvilágítás, az automatikus ajtózárás és az adaptív elektronikus menetstabilizáló be-kikapcsolása, valamint az éberségfigyelő érzékenységének, illetve az abroncsnyomás-figyelő rendszernek a kalibrálása. Ez is jól mutatja, hogy az új Vito sok olyan korszerű felszerelést is szériában kínál, amelyet más típusok akár még felárért sem. Ilyen például az először a Sprinterben megjelent oldalszélasszisztens, az elektronikus vontatmánystabilizáló és a vészfékezéskor villogó féklámpa is.
Aki targoncával szeretné rakodni a Vitót, válassza a kétszárnyú hátsó ajtót!
Targoncák kíméljenek!
Ilyen környezetben robogtunk vígan megrakodni a Vitót, hiszen egy kishaszonjármű esetében a raktér legalább annyira lényeges része a járműnek, mint a fülke. Bevett rakodóhelyünkön azonban nagy csalódás ért. Sehonnan sem tudtunk targoncával egy megpakolt, szabványos Euro-raklapot betenni a puttonyba, holott ez az eggyel kisebb kategóriájú kompakt furgonoknál sem szokott gondot okozni! A tesztautóra hátul felfelé nyíló egyszárnyú raktérajtó került, ám rendelhető kétszárnyú is, ami lehetővé teszi a targoncás rakodást, így ez csak „specifikációs hibának” számít. Az viszont már konstrukciós hibának, hogy az oldalsó tolóajtón sem fért be a megrakott raklap a túlzottan benyúló válaszfal miatt. Itt üt vissza a tágas beltér az elődnél is jobban hátratolható ülésekkel. Bizonyára sokan elcserélnének egy kis terpeszkedést arra, hogy beférjen oldalról is a válaszfal mögé a raklap. Egyébként a kinyitott oldalajtó éle és a válaszfal között 83 centiméter szélességet mértünk, elvileg tehát beférhetne a megrakott raklap, a gyakorlatban mégis akadályba ütközött. Elég annyi, hogy nem tökéletesen vízszintesen áll a jármű, márpedig üresen nem így áll, és máris kevés a hely. Ám összességében jól kihasználható, köbös a raktér, az elsőkerékhajtásnak köszönhetően pedig alacsonyan húzódik a padlószint, a rakodóperem csupán 57 centiméter magas a talajtól. Praktikus megoldás, hogy alul a raktér 19 centiméter magasan és 37 centiméter hosszan, szinte teljes szélességben benyúlik az utastérbe az ülések alá, megkönnyítve hosszú, lapos tárgyak, például csövek, táblás áruk vagy akár létrák szállítását.
A belsőtér tágas, az ülés és a kormánykerék sok irányban és nagy tartományban állítható, így könnyen megtalálható a hosszú órákon át is kényelmes üléshelyzet
Kis motor, kis étvágy
Vezetés közben is igen vegyes tapasztalatokkal szolgált a Vito. Egyfelől nagyon stabilan futott, személyautósan feküdt a kanyarokban és még az autópályán megengedett legnagyobb sebességnél is alig-alig kellett a kormánykerékkel korrigálni. Sőt, a szél- és a motorzaj is elenyésző volt ekkora tempónál. Egyértelműen érződött, hogy személyszállító testvére, a V-osztály prémium egyterűként ízig-vérig utazóautó. Másfelől úthibákon, fekvőrendőrökön az átlagosnál nagyobb koppanások, illetve dübörgések érkeztek a futómű és a raktér felől. Mintegy 1500-as fordulatszám alatt pedig olyan ütemes rezonancia jelentkezett a fülkében, mint egyes személygépkocsikban lehúzott ablakokkal autózva. Ezek egy ekkora, nem túl nagy furgonhoz éppúgy méltatlanok, mint a csillagos emblémához.
Az utóbbi jelenség egyébként szoros összefüggésben áll az erőforrás karakterisztikájával. Egy jó évtizeddel ezelőtt egy 1,6 literes dízelmotor még a kompakt furgonok kategóriájában is kicsinek számított volna, az utóbbi időben viszont a „méretcsökkentés” elvét követve a Vito osztályában is egyre több típusba kerül ekkora erőforrás. Nem is a motor teljesítménye problémás, hiszen a 114 lóerős egység dinamikusan és kellő tartalékokkal mozgatta az üresen közel 1,8 tonnás kisáruszállítót, így aki nem állandóan teljes terheléssel, nehéz domborzati viszonyok között közlekedik, annak elegendő ez is. Hanem a nyomatékleadási jelleg hagyott kívánni valót maga után. Ugyanis 1200-as fordulatszám alatt minden körülmények között remegett, erőlködött a motor, az első három fokozatban 1200-tól kisimult a járása és valamennyire már húzott is, negyedikben azonban csak 1400-as fordulatszámtól, míg ötödikben és hatodikban csak 1500-1600-tól dolgozott üzemszerűen és jól használhatóan. A három legnagyobb fokozatban 1500-as fordulatszám környékén még kérte a visszakapcsolást a fokozatváltásra figyelmeztető rendszer. Egyébként kétezres fordulatszámnál már nagyobb fokozatba lehetett váltani, mert a kisebb tartományban 1400-ra, míg a nagyobban 1500-1600-ra esett vissza a motorfordulatszám. Hatodik fokozatban 90 kilométer/óra sebességnél 1600-as, míg 130-nál nem egészen 2400-as fordulatszámon járt a motor, ami igen hosszú áttételezést jelent.
Hátulról is messziről megkülönböztethető a Vito új generációja az előzőtől
Nem luxus
Ha a gépkocsivezetőknek nem is tetszik majd nagyon az új Vito méretcsökkentett motorja, az üzemeltetőknek minden bizonnyal igen. Ugyanis szokásos ciklusunkon csupán 5,4 literes átlagfogyasztást mutatott a tesztjármű, ami néhány évvel ezelőtt még a kompakt furgonok körében is a legjobbak közé tartozott volna, ám a Vito osztályában egyértelműen a legkevesebb, amit valaha mértünk. Egyébként a mindennapos elővárosi használatban, hideg indításokkal is 5,5 liter alatt maradt az átlagfogyasztása, 90 kilométer/óra sebességnél az öt litert sem érte el, 130-nál pedig alulról közelítette a hetet. Kétségkívül elismerésre méltó számok egy ekkora járműtől!
Ráadásul az új Vito vételárát a középmezőnybe lőtték be, hasonló paraméterek mellett a Ford Transit Custom, a Volkswagen T6 Transporter, sőt, még a Toyota Proace is drágább. A kétévenkénti, illetve negyvenezer kilométerenkénti szervizintervallum pedig általánosnak mondható. Így a gazdaságossági számításokban könnyedén az élre kerülhet az új Vito takarékos, 1,6 literes motorral hajtott változata, feledtetve kettős személyiségének tesztünk során megismert kevésbé előnyös tulajdonságait.
A Mercedes-Benz Vito 111 CDI L2H1 részletesi adatai itt láthatóak.
